Hát igen, kicsit mostanában elveszett az érdeklődésem a sütés iránt, pár hete semmilyen sütemény nem készült...a családom nem kis szemrehányást tett ezért.
Mivel ma a nap nagy részét itthon töltöttem, így fogtam magam és ebéd óta készült egy kis lúdláb, és mindjárt kész a pogácsa is:)
Egy szavuk sem lehet, s tegnap óta megint itthon sül a kenyér is.
Persze ami elmúlt, azt már pótolni nem lehet, mert az időben visszamenni ugye nem lehet, hogy ez eltelt időt vissza hozzuk.
Sokszor egyszerűbb azt mondani dolgokra, hogy később, mint nekifogni.
Ezzel mindenki szokott így lenni azt hiszem.
A héten még van pár napom itthon, a végén majd csömörük lesz a süteménytől, mint a múlt héten nekem a hústól:))

Muszáj folytatnom, mert ma olyan élményben volt részem, amiben nagyon nagyon régen nem.
Egy kedves ismerősömmel beszélgettem, akivel megosztottuk a gondolatainkat, és olvasta a verseim.
Küldött egy idézetet nekem, ami nagyon mélyen érintett, és őszintén szólva ahogy olvastam a sorokat, ahogy magamra ismertem, potyogtak a könnyeim, habár nem akartam sírni.
Talán sosem lettem volna nagy költő, írogattam már néhány éve, s talán sosem osztottam volna meg senkivel.
De akkor minek is vésem papírra?Minden esetre nagyon elgondolkodtatott...


"A lélekben magányosokból lesznek a költők. Azokból, akiket nem értenek meg; vagy akik nem értik, hogy miért van úgy, ahogy van. Akik bár próbálnak alkalmazkodni, de rájönnek, ha belenyugszanak a dolgokba, ha beleolvadnak a körforgásba, lelkileg silánnyá válnak. Ők azok, akiknek ha elég elszántságuk lenne, ami rossz, ami közhely, azt mind-mind megváltoztathatnák. De senki nem érti őket. Vagy ha igen, akkor is csak a felszínt, a külcsínt veszik észre. "Milyen szépen rímel! Igazi mestermunka!" És a lényeg nem ez. Mert a kívülállók nem látnak a mélyére. Nem értik, mit is akart mondani, nem tudják felfogni, hogy ami azt a verset ihlette, az mekkora érzés, legyen az öröm, vagy épp mérhetetlen bánat. Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait, a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is, még kevesebben vállalják fel azt, amit tesznek, amit működtetnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk. Csak rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e ezzel, vagy szép lassan, észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe, a közhelybe, és mindabba, ami körülölel minket."

Sosem éreztem magam magányosnak, de az biztos, hogy folyton ott volt az életemben a meg nem értettség, hol így hol úgy, és nagyon nehezen fogadom el, ma is az élet bizonyos történéseit.
Azt tudom, hogy nem akarok belesüllyedni a közhelyekbe...