Már csütörtök van, rohannak a napok újra, no nem mintha eddig nem szaladtak volna el.
A legrosszabb,hogy csak ritkán veszi már észre az ember az apró örömöket, mert elveszi tőle mindennapok rohanás azt, hogy oda is figyeljen ezekre.
Vannak csodaszép dolgok, amik nem nagyok, mégis micsoda örömet tudnak adni!
Egy ölelés, egy séta, még akkor is ha esik, ha épp nem ragyog a nap:), egy csók, egy szál virág, vagy épp tél közepén rügyező fák...igaz szegény még megfagy, de milyen öröm felfedezni!
Aztán sajnálni a "halálát" s egy picit vele halni, de tudva azt, hogy tavasszal kihajt majd, s teljes pompájában látjuk majd.
Érzem, hogy írnom kell, s több lenne bennem,mint egy napló, bár magamon is csodálkozom, hogy egy semmit mondó naplót egész szorgalmasan tudok írni.
Valahogy a halogatás nagyon megy nekem, neki fogtam százszor is talán, s nem lett folytatás, Halak jellemző, amolyan "Pató Pál"-os...
Hiszen még rengeteg az idő, csak hát ott van bennem ez a sürgető érzés, hogy meg kell csinálni, akár vers, akár novella, de ez nem megy csak úgy, hogy most írok.
Hm...ihlet...ki hitte volna hogy ez valóban kell, és idő, nyugalom...
Majd, hisz "ráérünk arra még":))